A L'art pour l'art Társulat előadása előtt a hangulatos Bókay-kert deszkapadjain üldögélve kezdünk beszélgetni. Madárcsicsergés, távolabbról gyerekzsivaj, látszólagos nyugalom. A közönség is oldottan és egyre sűrűbb sorokban érkezik a park legkülönbözőbb irányaiból. Épkézláb fiatalemberek közelednek kényelmesen, mintha nem ezekben a percekben kezdődne éppen a foci EB döntője.

Rápillantok a velem szemben ülő Dolák-Saly Róbertre. Hosszú haj, farmer, póló, láthatóan megőrzött fiús karakter. Az „őskorban”, úgy harminc évvel ezelőtt is hasonlóan nézett ki, amikor egyszemélyes előzenekarként gitározott és énekelt az Omega turnéján. Az a fajta „softie” típus, amely ma is „bejön” a lányok-asszonyok nem elhanyagolandó százalékának, akik az istennek sem hajlandók a kisportolt izompacsirtákért rajongani.

Az aktualitás okán óhatatlanul szóba kell hoznom a sportot és a focit. Robi megpróbálja összeszedni a gondolatait.

– Én a sporthoz úgy viszonyulok, hogy drukkolok mindenkinek, aki űzi, csak nekem ne kelljen szaladgálni, ha lehet. Ifjú koromban szerettem focizni, de nem sportoltam semmilyen műfajban. Általános iskolásként drukkoltam mindenféle csapatoknak, meg a magyaroknak, de gimnáziumban már lepattantam a kérdésről. Ha odaültetnek egy meccs elé, akkor persze tudom, hogy mi folyik, csak nem köt le annyira, hogy ott is maradjak.

Ezen a ponton emlékeztetem rá, hogy a mai előadáson valószínűleg azért lesznek valamivel kevesebben a szokásosnál, mert nagyon sokan a meccset nézik. Ezt elismeri. De olyan furcsa képet vág hozzá, mint aki sántikál valamiben. (Utólag kiderül, hogy nagyonis.) Visszatérve a közönségre: A Vasmacsók például biztos nem jönnek el.

Apropó, milyen a viszonyod a Vasmacsókkal?

– Eddig jól kijöttem velük, mert még nem nagyon volt konfliktus közöttünk. Olyan volt, hogy egy benzinkútnál vásároltam, és láttam, hogy néhány nagyon nagy darab ember kiszúrt engem. Amikor bementem, arra számítottam, hogy valamifajta atrocitás ér. Ehelyett elkezdtek öregember módjára üvöltözni. (És itt röviden utánozni kezdi saját magát, mármint Anti bácsit: Hállállá...) Tehát annyi történt csak, hogy felismertek és szeretettel fogadtak. De volt olyan is, hogy autóval véletlenül nekikoccantam egy járműnek, amelyből két darab hatalmas szekrény szállt ki. Aztán, amikor beazonosítottak, kezet nyújtottak, és azt javasolták, hogy ne ábrándozzak a volánnál.

A közönség szeret benneteket, és hálistennek tódulnak is a műsoraitokra. Viszont körbe kell járnotok az országot személyesen, mivel nagyüzemileg, mármint a tévén keresztül nem tudjátok eljuttatni a humorotokat az emberekhez. Szerintem a tévés humoristákat is rotálni kéne, mert elkényelmesednek és unalmassá válnak.

– A televízió egy más műfaj. Mi kétszer voltunk hosszabb időszakon át a televízióban. Volt egy időszak, amikor a TV1-nél csináltunk műsorokat, és volt, amikor a TV2-nél. Nem rajtunk múlik, hogy most nem vagyunk láthatóak. Mi változatlanul nyitottak vagyunk a tévé felé is.

Oda másfajta műsorokat csinálnátok?

– A stílus ugyanaz, csak ott az eszközök mások. Vannak ötletek, amik csak televízióban valósíthatók meg, vannak, amik inkább színházba valók. Ami a l'art pour l'art-stílust illeti, az adott, legyen szó tévéről, színpadról, könyvről, vagy lemezről. Társulatunk sok mindent csinált már, és ma is tele van kreatív ötletekkel. Sokan fogalmaznak úgy velünk kapcsolatban, hogy műfajt teremtettünk, amiből talán annyi igaz, hogy 22 éve szorosan köthető hozzánk a magyar abszurd színház műfaja. A televízióban ma is tudnánk mit csinálni, mert jó sok forgatókönyvünk pihen a fiókban. Rólunk aztán tényleg nem lehet azt mondani, hogy elkényelmesedtünk volna. Mindig kényesek voltunk a színvonalra, és bármelyik műsorunkat vállaljuk ma is. Pedig sokszor szabtak határt a műsorok szűk anyagi lehetőségei. A hiányosságokat általában ötletekkel pótoltuk.

Attól nem tartok, hogy kifogynának az ötletekből. Mégis felvetek Robinak egy „közérdekűnek” szánt javaslatot. Arra gondoltam, hogy nagyon sok ember van, aki meglátja a világban az abszurdat, de nem tudja úgy felmutatni, mint a L'art pour l'art.

Nem kéne rendszeresíteni egy postafiókot kimondottan azzal a céllal, hogy oda lehessen beküldeni minden leleplezésre érdemes képtelenséget és ostobaságot? Ily módon lehetővé válna, hogy ezek a jelenségek se meneküljenek meg a humorotok elől, még ha nektek netán elkerülték is volna a figyelmeteket. A beküldők is nyugodtabban tudnának aludni.

Robi elmondja, hogy az E-mail-fiókjaik már így is túl vannak terhelve. Ehhez külön iroda kéne, titkárokkal. Nyilván attól tart, hogy még jobban elárasztanák őket a humorista-jelöltek.

– Volt már rá példa, hogy személyes kérésre segítettünk valakinek, véleményeztük az írásait. Ami viszont a témákat illeti, azt mindenki tudja, hogy milyen kalandos dolog Magyarországon élni. Nem szűkölködünk nyersanyagban, nem beszélve arról, hogy itt elég kevés ideje marad az embernek az alkotásra, örülünk, ha a mi ötleteinket megvalósíthatjuk.

Mit gondolsz, ötven év múlva mi marad meg a műsoraitokból? Mondjuk az Osztályfőnöki óra biztosan. Ahogy Kabos Gyula jeleneteit is értjük, pedig nem éltünk akkor, nem ismerjük annak a kornak az aktuális történéseit. Vannak azonban állandó emberi tulajdonságok, gyengeségek...

– Ilyen szempontból szerencsénk van, hogy nem politikai humorral foglalkozunk. Talán a mi dolgaink pár évtized múlva is hatni tudnak. Mindannyian szeretjük Karinthy Frigyes írásait, és ezek ma ugyanúgy élnek és virulnak, mint annakidején. Ő sem az aktuális politikával foglalkozott. Talán ötven év múlva minket is olvasnak és néznek, ki tudja. De arra is van esély, hogy nem. Attól is függ, hogy lesz-e még akkor világ. Meg hogy merre mozdulnak a trendek.

Meg hogy lesz-e még nyelv, amelyen megértenek benneteket.

– Pontosan így van.

Észre vettétek, hogy a magyar nyelvi hangsúlyok mennyire elromlottak, és ezáltal a mondatok értelme kezd elveszni? Titeket ez nem zavar?

– Amikor a televíziót nézem, és különböző műsorokra kapcsolok, akkor én is tapasztalom, hogy hogyan bánnak a nyelvünkkel. Mi csak annyit tudunk tenni, hogy a saját írásainkban, jeleneteinkben tisztességesek próbálunk maradni. Igyekszünk ennek a nyelvnek a szépségeit kihasználni és nem rombolni azt.

Mi térített el téged a zenétől?

Robi meghökken kicsit, és magyarázni kezdi:

– Mi térített el? A L'art pour l'art Társulaton belül készített zenéim abszolút vállalhatók. Sőt itt még nagyobb teret kaptam. Ha zenészként csináltam volna tovább a pályámat, nagy valószínűséggel valamilyen stílusban maradtam volna. Izgalmas lehetőség volt, hogy a Társulaton belül milyen sokféle dolgot írtam. Ha végignézzük a listát, akkor szinte nincs két egyforma stílusú szám. De azért értem a kérdést. Amikor én kezdtem, a régi rendszerben, abszolút központosított volt a magyar zenei élet irányítása. Akkor az ilyen egyedülálló fazonoknak, mint én is voltam, nem a közönség döntött a sorsáról, hanem „ott bent” mondták meg, hogy lesz-e lemeze, vagy nem. Úgy tűnik, hogy én nem intéztem elég ügyesen a dolgaimat. Pont a rendszerváltáskor jelent meg két lemezem, egy gyerek- és egy felnőttlemez. De akkor már a L'art pour l'art Társulatban dolgoztam. Ha Amerikában vagy Angliában élek, akkor ma már a harmincadik lemezemnél tartanék, ebben biztos vagyok. Ez az ország „leszívott” engem is, mint oly sokunkat. Hogy kicsit álszerényen fogalmazzak, csak a bennem rejlő, sokirányú lehetőség engedte azt, hogy egy laza mozdulattal ekkorát váltsak.

És hol vannak ezek a zenék? A fejedben, a lelkedben, vagy a fiókodban várakoznak?

– Is-is. Ha az ember ennyi idősen is megtartja a kíváncsiságát és érzékenységét a világgal kapcsolatban, akkor leül egy hangszerhez, és jön belőle. Ha elfásult már, akkor nem. Sokan piszkálnak, hogy folytassam. És ez nem csak olyan szófordulat, hogy „sokan”, hanem tényleg így van. Sokan a közönség közül és sokan a művészvilágból. Igyekszem időt szakítani rá, hogy teljesítsem a kérésüket.

Szóval az Őskor folytatódik?

– Igen, csak már egészen más felfogásban.