|
Robi házatája
 2008. 10. hó | A Mi Otthonunk magazin belesett DSR kuckójába, és rögtön tollvégre is kapták - kedvenc kutyusunk meg elmesélte nem kevés kalandban bővelkedő életét...
Ha csak annyit mondunk, Boborján, mindenki felkapja a fejét. Megelevenedik előttünk a L’art pour l’art Társulat nagysikerű Besenyő család című előadása és az összetéveszthetetlen fizimiskájú Boborján, aki minduntalan mosolyt csal az arcunkra. Megszemélyesítőjét, Dolák-Saly Róbertet, sikeres zenészt és előadóművészt kerestük meg, hogy egy kicsit betekintsünk „mindkettejük” életébe.
Nomád gyermekkorom volt. Folyton költöztünk, úgyhogy általában két-háromévente iskolát váltottam. Édesapámat – aki mérnökként utakat, hidakat tervezett – tizenkét éves koromban veszítettem el. Ezután édesanyámmal állandóan vándoroltunk városról városra. Laktunk Győrött, Zalaegerszegen, Dunaújvárosban… Egy-egy városon belül is többször költöztünk, úgyhogy, ha mindent összeszámolok, körülbelül húsz szobánk volt. Végül annyira hozzászoktam ehhez az állandó helyváltoztatáshoz, hogy nomáddá vált a lelkem is, és ha néhány évnél tovább maradtunk egy helyen, én már türelmetlen voltam, hogy mikor költözünk tovább. Egyszer, középiskolás koromban, amikor még Dunaújvárosban laktam, feladtam magamnak egy levelet ezzel a szöveggel: „A legnagyobb marha vagy, ha nem takarodsz el innen”. Két nap múlva már elfelejtettem a levelet, és nagyon meglepődtem, amikor megkaptam. El tudom képzelni, mit szólt a postás, amikor meglátta, hogy a feladó és a címzett azonos.
Az iskolában mindig én voltam az „új fiú”, emiatt aztán nem igazán tudtam beilleszkedni semmilyen osztályközösségbe. Mire barátságokat kötöttem volna, már csomagoltunk. Emlékszem, annak az osztálynak a srácai, akikkel érettségiztem, az egyik érettségi találkozón „avattak” teljes jogú taggá a baráti társaságukban. Az „újfiúság” persze azzal járt, hogy mindenhol bizonyítanom kellett. Ez viszont hatalmas terhet jelentett, és egy idő után már nem bírtam a feszültséget: hagytam, hogy megtörténjenek velem a dolgok.
Azért sok szép emlékem is van gyerekkoromból. Azt hiszem, Győr egyik utcájában esett meg velem, hogy ott mentem gyalog. Nem volt eső, és a madarak se csiviteltek. Sose felejtem el! Meg volt olyan is, hogy máshol mentem gyalog, de ez már egy másik történet. Ezek úgy megmaradnak az emberben…
Hogy mikor történt az első igazán komoly változás bennem, ami megváltoztatta az életemet? Hát, olyan negyvennyolc éves lehettem. Ha jól emlékszem, addig mindig pizsamában mentem ki az utcára, és a macskákat rá akartam beszélni, hogy aludjanak velem. A macskák finom, hőtartó bundája jó hatással lett volna rám a kemény, hideg időkben. Sajnos nem jöttek, így álom maradt az egész. Ezután intenzíven keresni kezdtem a helyemet a világban, de mindenhol ültek már. Voltak nősülési kísérleteim. Elvettem hölgyeket, hogy megnézzem, milyen megházasodni, de utána rájöttem, az egésszel az a gond, hogy ők hozzám jöttek. Szóval, ha jól emlékszem, így történt a dolog, de ha nem jól emlékszem, akkor másképpen. Ki tudja már, annyira régen éltem.
Negyvennyolc évesen megszerettem azt, aki én vagyok, és azóta is tart ez a szerelem. Úgy tűnik, ez lényeges pont volt az életemben, mert még ma is kellemes bizsergés fut rajtam át, amikor szembe jövök magammal. Vannak álmaim. A múltkor azt álmodtam, hogy hazajöttem. Remélem, még álmodok, hátha kiderül, hogy honnan.
Ifjú koromban kétféle otthonra vágytam. Az egyik a világ túlsó szegletén, mondjuk Kanadában, egy jó kis vidéki ház. A másik egy hatalmas metropoliszban, egy felhőkarcoló tetején lévő lakás, amelynek olyan a konyhája, ahol az egyik fal üveg. Elképzeltem, ahogy ott reggelizek az ablakban, és bámulom a város fényeit. Ehhez persze nagyon korán kéne kelnem, amikor még nem világít a nap. Így el is vetettem ezt az ötletemet. Maradok a vidéki háznál. Éveken át bérházban laktam, ahol mindig valaki ordibált, ha a gitáromat a kezembe vettem. Arról már nem is beszélek, mi volt akkor, amikor megpengettem. Hosszú időbe telt, mire egy családi házban találtam magamat. Évekig azon gondolkoztam, hogyan kerültem oda. Amikor rájöttem, hogy költözés által, akkor megnyugodtam, és ott is maradtam.
A házunk egyszerű, aranyos, lakható. Ek-lek-tikus berendezésű: van benne eke, lekvár és tikfa. Ami pedig a hólapátolást illeti, az jó dolog, amikor az ember arcát egy kicsit megcsípi a hideg takarítás közben, hogy utána bemeneküljön a meleg szobába… Ezért szeretnek nálunk havat lapátolni azok az emberek, akiket erre megkérek. Legszívesebben távolabb költöznék a fővárostól, de jelenleg a munka ideköt, úgyhogy ez most nem időszerű.
A kanadai vidéki ház és a Metropolisz felhőkarcolójának teteje, merő ellentétben állnak egymással. Ez is mutatja, hogy milyen szélsőséges elképzeléseim vannak. Ez műfaji ártalom. Egyik pillanatban a Vasmacsó című dalomat játszom, és bőrkabátban rohangálok a színpadon, a másik pillanatban pedig a leggyámoltalanabb Boborján szerepemet alakítom. Számomra ez rendkívül szórakoztató. Örülök, hogy mégse lettem jegenye-tántorító kisiparos.
Persze Boborjánnak lenni nem mindig kellemes. Bolondos lény. Az ágya a falon van, és úgy alszik, hogy övekkel rögzíti magát, nehogy leessen. Utálja a gravitációt. Egész éjjel szitkozódik, hogy milyen kényelmetlen élete van. Ha letesz egy csésze teát az ágya mellé, a falra, az természetesen kifolyik. Ezért mindig nagyon szomjas, de mégis inkább vállalja ezt, semhogy a földre visszatérjen. Fura figura.
Szeretem a kényelmes bútorokat. Kidobtam a szöges ágyat, mert szöges ellentétben állt a kanapéval, amit helyette vettem. Volt egy időszak, amikor fakír akartam lenni, rosszul mérve fel igényeimet és vágyaimat. Ezen a szöges ágyon akartam aludni harminc évig, de nem ment. A fájdalomtól annyira üvöltöttem, hogy mindig felkeltem, amikor meghallottam a hangomat, és nem tudtam visszaaludni. Végül belefáradtam ebbe az egészbe, és be kellett látnom, illetve néznem egy ágyáruházba, ahol direkt egy szögetlen heverőt választottam, megelőzve ezzel az említett kellemetlenségeket.
Hogy mit csinálok szabadidőmben? Szeretem a természettudományokat, a biológiát, a csillagászatot és a kozmológiát. Így rengeteg olyan könyvem van, ami nem a ceruzakészítésről szól, és sok olyan filmet gyűjtöttem össze, aminek semmi köze sincs a párkányfestéshez. Úgyhogy, ha van egy kis időm, nem sakkozok és olvasztok vasat. Izgat, hogy mi van a világegyetemben. Egyszer például nagyon felidegesítettem magamat, amikor nem tudtam megfejteni, hogyan keletkezett az Univerzum, de egy orvos megnyugtatott, hogy ne legyek türelmetlen, holnap biztosan eszembe jut.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
