DSR: A tapintatos ember
2007.09.28. 14:23
Magánrendelő 2003. november 15
A tapintatos ember egy függőfolyosós ház ötödik szintjének korlátján lógott fél kézzel kapaszkodva, körülbelül húszméteres magasságban. Senki sem tudja, hogyan került oda. A ház haslógatói szerint a ruhacsipeszét akarta elérni a szárítómadzagon… (Haslógató: az a két lábbal megtámasztott, bőrrel és hájjal borított bambisüveg, „aki” a függőfolyosón állva – értelmes tevékenység híján – naphosszat nézi a többi lakót, és kizárólag rosszakat gondol róluk.) Szóval ott lebegett a tapintatos ember, és halkan kiabált, hogy ne zavarjon senkit, hiszen késő volt már, tíz óra után négy perccel. Nem kívánt nagy felhajtást csinálni. Tartózkodott a riasztó „segítség” kifejezéstől is, nehogy bárkire ráijesszen ezen a nyugalmas, szokatlanul meleg szeptemberi estén. Egy nyolcéves kisfiú – szemben lévő kis szobájának ablakából – kézikamerájával rögzítette a különös jelenetet. A felvételen kép nem látható, mert holdtalan, sötét este történt az eset, de a szavak tisztán hallhatóak. A bajba jutott férfi suttogva, ugyanakkor az ijedségtől néha artikulálatlan hörgéssel – de soha nem hangosan! – próbálta tudtára adni a világnak, hogy életveszélybe került: „Indulatszavakat kell, hogy alkalmazzak azzal a nem titkolt szándékkal, hogy tudtára adjam embertársaimnak akaratom ellenére kialakult helyzetemet! Minden olyan személy, aki áldozni tudna drága idejéből egy keveset rózsásnak éppen nem mondható pillanatnyi állapotom javítása érdekében, kérem, hogy jelenlegi, egyébirányú tevékenységét ideiglenesen felfüggesztve tegyen konkrét lépéseket abba az irányba, amely a felém való út legrövidebb szakaszát rajzolja ki. Mindezt annak okán bátorkodom felvetni mindazoknak, akik esetleg hallótávolomban tartózkodnak, hogy ne kelljen viszszavonhatatlanul elszenvednem meggondolatlan mozdulatom végzetesnek tűnő következményeit, mert így e ballépés tanulságait a jövőben levonni képtelen leszek. Igen, igen! Ha valaki úgy értette eddigi szavaimat, hogy éppen őt szeretném mozgósítani válságosnak túlzás nélkül nevezhető testhelyzetem olyaténképpen történő módosítása érdekében, amely már nélkülözi mostani létem kétséges kimenetelét, akkor bízvást hallgathat ebbéli megérzésére, mert valóban rá vonatkoznak buzdító szavaim. Ha eddigi, verbális próbálkozásaim nem jutottak volna el a célszemélyek hallószerveihez, mert akusztikai szempontból fennakadtak a körülöttem fellelhető ajtók, ablakok hangelnyelő tulajdonságainak szomorú bizonyítékaként, akkor minden tolakodási szándéktól távol tartva magamat újra kísérletet teszek a környezetemben esetlegesen fellelhető emberi lények tájékoztatására változatlanul lehangoló hogylétem felől. Persze tudom, hogy fennáll annak is a szomorú esélye, hogy valaki értesült ugyan a kérésemről, mégsem kíván beleavatkozni ügyembe valamilyen meggondolás folytán. Éppen emiatt, lankadatlan hittel, ismételten ösztökélném őt karom két kézzel történő, erőteljes megragadására, majd e közvetlen testi kontaktus szorítás általi állandósítására. Az is megfogalmazódott bennem az utóbbi másodpercekben, hogy kifejezetten oltalmazásra szorulok. Sőt! Megkockáztatom kijelenteni azt is, hogy előbbi megjegyzésem helyénvaló. Kérek minden ismerős vagy ismeretlen személyt, aki hangomat értelmes mondatokként érzékeli, hogy fokozott figyelmet szenteljen rám, mert rendkívüli mértékben ol-tal-ma-zás-ra szo-ru-lok! Nem merem elhinni, hogy nincs reakció! Úgy látszik, senki sem mutat érdeklődést az általam felvetett témát illetően. Emiatt aztán felmerül bennem a gyanú, hogy esetleg realizálódik az a dolog, amire egyelőre nem is merek komolyabban gondolni, mert annyira képtelenség. Tulajdonképpen bocsánatot kérek amiatt, ha megint ismétlésekbe bocsátkozom, vagyis ha olyasmit közlök bárkivel, amit már az előbbiekben vázoltam, de ez azért van, mert sajnos nem tudom nem észrevenni azt a lehetőséget, amit eddig igyekeztem tudatom margóján kívülre söpörni, nehogy esélyt adjak bekövetkezésének. Nem győzöm tehát elégszer kifejezésre juttatni abbéli meggyőződésemet, hogy…” Aztán emberünk csendben belecsúszott a fekete mélységbe. Tompán puffant a földszinti építkezés homokbuckáján, mintha ezt is ő rendezte volna így: nehogy felkeltsen bárkit is utolsó földi megnyilvánulásával.
|