Nem látom értelmét tovább titkolózni: van egy ikertestvérem. Annyira hasonlítunk egymásra, hogy eddig kivétel nélkül mindenhol öszszetévesztettek bennünket. Ő megszólalásig olyan, mint én, s én megszólalásig olyan vagyok, mint ő. Sőt, ha megszólalunk, sincs ez másképpen. A hangszínünk is egyforma. Ez nyilvánvaló, hiszen az egypetéjű ikrek genetikai állománya teljesen megegyezik, következésképpen a torokberendezésünk is ugyanolyan kell hogy legyen. Két azonos szerkezet azonos módon működik, és hasonlatos jelleget produkál.
Eddig végül is minden rendben volna, hiszen e világon sok-sok hasonló testvérpár éldegél csendben és békességben, különösebb felhajtás nélkül. Az ún. ikertalálkozók sem jelentenek ma már nagy szenzációt egyre vadabb világunk durva eseményeinek híradásai között, és az ötös vagy hatos ikrek születése is kezd megszokottá válni. Talán a sziámi ikrek szétoperálási kísérlete bír komolyabb hírértékkel, de a címlapokra már az sem kerül fel általában.
A mi esetünk viszont sokkal különösebb. Félek is elmondani, nehogy tigrisként ugorjanak rám a kereskedelmi televíziók és bulvárlapok munkatársai szenzációkoncot szimatolva. Ugyanis én a szerény, nyugodt életvitel elkötelezett híve vagyok, leszámítva azokat az időszakokat, amikor erről az állításomról megfeledkezem.
Szóval a szokásos ikertörténeteknél sokkal furcsább a miénk, és erőteljesen tartalmaz kóros elemeket. Nem akarom tovább csigázni olvasóim kíváncsiságát, felfedem a nagy rejtélyt: testvéremmel sziámi ikerpár vagyunk, de nem a megszokott, normális sziámi ikerpár, akik valamelyik testrészük toldalékaként cipelik a másikuk csonka vagy viszonylag ép testét, hanem egészen másmilyenek. Testvérem egy icipicit sem lóg ki belőlem, nem kinövésként létezik rajtam, mint rendesen, hanem – deviáns módon – benne maradt az én bőrömben, más szóval ugyanazt a testet bitorolja, mint én.
Kutatásaim révén az is a tudomásomra jutott, hogy ugyanabban a pillanatban láttuk meg a napvilágot, így egyikünk sem öccse vagy bátyja a másikunknak, csak simán a testvére.
Úgy is fogalmazhatnék – és miért ne fogalmaznék úgy, amikor úgy akarok –, hogy az ikrem vagyok. Csak a természetünk nem egyezik. Ki nem állhatjuk egymást. Az igazság az, hogy konfliktusaink miatt az ellehetetlenülés szélére sodródtunk.
Legalább húsz orvosnál jártam, de mindegyik viszszautasított. Senki sem vállalta szétválasztásomat. Azt mondták, hogy még a közönséges sziámi ikrek operációja is halálos kockázattal jár, nemhogy az enyém. A tudomány mai állása szerint tehát szétválaszthatatlan vagyok.
Ott ülök ketten a fotelban esténként, és nézzük a meccset a tévében. Néha föl-fölhorkanok egy-egy ügyetlen megoldáson, de leintem engem, hogy nem érdemes idegeskedni ilyen semmiségeken. Kortyolgatom a sörömet szépen, nem is tűnik fel senkinek semmi sem. Aztán teljesen váratlanul feláll ez az ökör, vagyis az ikertesóm, és felveszi a telefont. Valamilyen nőnemű lényt hívogat, és azzal traktálja őt, hogy mielőbb menjen valahova, ahova majd ő is odamegy, és akkor mielőbb legyen ez meg az. És az se baj, ha a nőnemű lénynek van már egy hímnemű párja, mert, úgymond, nem kell neki beszámolni a dologról. A fő az, hogy minél előbb legyen meg az a bizonyos dolog, amiért hívta.
Hm. Nekem ez egyáltalán nem tetszik. Sokkal szívesebben ülnék tovább a fotelban és nézném a mecscset kényelmesen, baj nélkül, rizikómentesen. Ráadásul a lelkiismeretem sem háborogna, hanem szép simán, fodrozódásmentes szélcsendben fürdetné magát a televízió andalító sugaraiban. De nem! Menni kell ezzel a barommal. Ráadásul ilyenkor teljesen meg tud győzni. Delejes érveivel józan eszemet szinte beledöngöli a földbe, és akaratának úthengerével eltünteti a helyet is, ahova beledöngölte. Még ha akarnám, se tudnám kiásni, mert fogalmam sincs, hogy hol keressem. És megyek vele megadóan, alávetem magamat értelmetlen időtöltésének, aztán gurulok haza tök üresen, mint egy napon szárított hordó. Amíg véghez nem viszi az akaratát, addig nem lehet vele beszélni. Ez egy ökör! Nincs mese. Talán mondanom sem kell, hogy ő meg engem tart annak.
Így vagyunk mi ketten: sziámi ökrök. Múltkor találtam egy pénztárcát tele pénzzel, és visszaadtam a tulajdonosának. Ikertestvérem egészen hazáig pocskondiázott, hogy milyen nagy állat vagyok, hogy elege van az önveszélyes becsületességemből, és hogy legjobb lenne, ha fölkötném magam. Tényleg! Nem is rossz ötlet! Lehet, hogy igaza van. Föl kéne kötnöm magamat, és végre ez is ott lógna velem, ez a rohadék. És befogná már azt a rosszhiszemű, démoni pofáját egyszer és mindenkorra. Csak egy dolog tart vissza. Akik látnák rólunk a képet, ahogy ott lógunk, csak az egyikünket látnák. Vagy engem, akit keservesen meg is siratnának, végtelenül sajnálva azt a tündéri, jóravaló emberi lényt, aki én vagyok. Vagy azt az ökröt, akiről azt gondolnák, hogy nem is árt, hogy már kilehelte azt a szutyok-fekete lelkületét. De senki nem sejtené, hogy ketten távoztunk.
Azért nem adom fel. Lehet, hogy nemsokára a mi szétválasztásunkra is találnak valami megoldást. Akkor végre nyugodtan végignézhetem a meccsemet a tévében, és nem kell rohangásznom egy barom rigolyáinak engedelmeskedve, nem beszélve arról, hogy visszaadhatom a pénztárcáját eredeti tulajdonosának anélkül, hogy hülyének néznének.