Dolák-Saly Róbert
- Magyarország – 2003 -

Eddig szerettük a művész urat… – írta egy gyógyszerész hölgy Gyógyszertári capriccio című abszurd jelenetem olvasása után. Összesen harmincvalahány levél érkezett a szerkesztőségbe, sokan telefonáltak, vidékről is. Hogy „a gyógyszerészek rendesen végzik a dolgukat, nem úgy, ahogy azt az író úr beállítja”. Hogy „a gyógyszerész–beteg viszonyt rombolja” cikkem, és számtalan ehhez hasonló megnyilvánulás. A szerkesztőség védte a mundér becsületét, mondván, ez csak abszurd írás, és hogy az író úr a hazai abszurd humoristák egyik jeles képviselője.
Aztán a gyógyszerészek valamelyik szervezetének vezetője elnézést kért a zaklatásokért, amit ezúton köszönök.
Ha az érintetteket érdekli véleményem, akkor javaslom, hogy végig – mondom végig! – szíveskedjenek elolvasni válaszomat, mert csak úgy van némi esély megértésére…

Hogy a magam részéről egyszer és mindenkorra letudjam a választ a hasonló típusú jelenségekkel kapcsolatosan, előbányásztam még néhányat a múltból és a közelmúltból, hogy csokorba fogva reagáljak rájuk. Így a jövőben elég lesz hivatkoznom jelen kis dolgozatomra.
Eszembe jutott például egy január másodikán kelt levél, amelyet honlapom vendégkönyvébe küldött egy hölgy Madáretető című könyvemmel kapcsolatban:
„Tisztelt Dolák-Saly Úr! Mély megdöbbenéssel hatott rám a minap [»könyvének«] egy [»cikke«], melyben a Magyar Tudományos Akadémiát mint referenciaintézményt említi. Többnapos hiábavaló kutatásomba került, mire kiderítettem, hogy az említett utalás nem igazolt. Kérném szépen a jövőre vonatkozóan, hogy az MTA, a Tudomány Szentélye nevének használatát vicces célokra mellőzni szíveskedjék. Tisztelettel: … MTA.
A nevét az ő érdekében nem teszem közzé. (Érdekes megfigyelni a „könyv” és a „cikk” macskakörmeit. Ez is el lett vitatva tőlem.)
Íme, a bűnös írás:

Magyarok a nagyvilágban
A magyar származású amerikai szuperembert, Lassú Leopoldot dísztagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia és az írószövetség

A megtisztelő címeket a legutóbbi, afrikai hőstettéről szóló tudományos beszámolójáért kapta, amelyet személyesen olvasott fel a Nemzeti Színház lépcsőjén ülve. A nagy karriert befutott világutazó egyedül írta lebilincselő stílusú, irodalmi értékű dolgozatát, amely nagy elismerést hozott számára írói körökben, és sok újdonsággal szolgált a természet kutatóinak is:

Vadászkalandom Afrikában
Amikor Afrikába érkeztem, gyorsan kimentem a dzsungelba. Egy olyan elefántvadászt kerestem, aki nem undok. A dzsungel bejáratánál észrevettem, hogy három elefánt odaállt. Nagyon megrémültem, mert nem erről volt szó. „Hova fussak?” – tettem fel a kérdést. Ekkor aztán megláttam az elefántvadászt, aki miatt veszélybe kerültem. Ki is fakadtam magamban: „Itt az elefántvadász!” De aztán ő odébbállt. Erre én, se szó, se beszéd, utána akartam szólni, hogy hova megy, de ő válasz helyett elvesztette a puskáját, és én véletlenül megtaláltam. Ezután majdnem le akartam lőni az elefántokat, de újra megrémültem. Észrevettem, hogy ők állva akarnak támadni rám, majd nem hagytam magam, csak vártam.
Szerencsémre a habzó szájú, óriás fenevadak hirtelen beszorultak két fa közé, mert egyikük se engedte előre a másikat, amikor arra mentek. Én ekkor kaptam elő a puskát, amit az elefántvadásztól kaptam, és az oldalukhoz képest jól rájuk céloztam. Végül átlőttem a három elefántot keresztbe, de sajnos nem esett el egyik se, tudniillik beszorultak két fa közé, mert egyikük se engedte előre a másikat, amikor arra mentek.

* * *
Elképzelem, ahogy az MTA-ból író hölgy több napig keresi „Lassú Leopoldot”, hogy valóban dísztag volt-e.
Aztán felöklendeztem egy réges-régi, 1996. – érdekes, szintén – január másodikán íródott kritikát a L’art pour l’art Társulatról szilveszteri műsorunk kapcsán:
„… állítólag közkedveltségnek örvendő sorozata, A Besenyő család ezúttal még önmagát is alulmúlta alpáriságban. Kiváltképpen a zárószám, a bomba nő dala hatott fenyegetően.
(»A bomba nő csupa titok, senki se látja, ha kakilok« – dalolta a férfiból nővé, nőből férfivá alakítható előadói gárda egyetlen, láthatóan, tehát garantáltan nőnemű tagja.) Eztán csupa ilyen színvonalú mókát szállít nekünk a közszolgálatinak megmaradó Tv 1? – tűnődhettünk ’96 első óráiban.”

Az „állítólag közkedveltségnek örvendő” kinyilatkoztatás, az eltelt idők fényében, minimum tényiszonyt sejtet. Nem tudom, figyelik-e, hogy a cikkíró hölgy (mert az volt) elidőzik társulatunk nemi viszonylatainak problematikáján. Gondolom, valamilyen kifürkészhetetlen okból az zavarja őt, hogy egy színész néha ellenkező nemű szerepet játszik el. Szörnyű dolog, hányok én is ettől. Vagy ha nem ez volt a gondja, akkor vajon mi?
Körülbelül ez idő tájt történt az is – hogy minden hasonló esetet egy kupacba halmozzak –, hogy egy műsorújság főszerkesztőnőjével egy társulatunkkal kapcsolatos cikk megjelenéséről beszélgettünk. A hölgy elmondta, hogy ki nem állhat bennünket, így a cikk sem jelenik meg, amíg ő ott van. Udvariasan kikísért, és hozzátette, hogy őszintén megvallva ő Karinthyt se szerette soha…
Azt azért fontos megjegyeznem: szerencsére ezek ritka megnyilvánulások.
Mint az is, amikor valaki dicsért bennünket, „leszámítva azt, hogy a Besenyő család öregje veri a kutyát. Az nem éppen jó minta a gyerekeknek.”
A legszebb talán az volt, amikor egyszer egy étteremben megszólítottak és megdicsértek.
– Imádom magukat! És hogy maga milyen bátor!
– Hogyhogy? – kérdeztem vissza megszeppenve.
– Hát amilyen bátran ki meri figurázni a szellemi fogyatékosokat.
– Ezt hogy érti? – kérdeztem értetlenül.
– Tudja, az a Boborján, vagy micsoda. Na, az egy bátor dolog. Röhögünk is rajta sokat…

Válasz
A hosszú fejlődésről és a kárba veszett időkről
Na, kérem. Beszélgessünk egy kicsit! Javaslom, hogy végre én is hozzászóljak. Hogy miért hallgattam eddig? Nem is tudom. Talán mert ilyenkor nem hiszek a fülemnek meg a szememnek. Pedig igaz: Magyarország, 2003.

Kezdjük talán a legelején:
A legkorszerűbb tudományos elmélet, a Big Bang elmélet szerint a világegyetem tizenötmilliárd éve egy hatalmas ősrobbanással jött létre. Aztán a részecskék szédületes kavargása közben, a másodperc törtrésze alatt létrejöttek az atomok alkotórészei, és kezdetét vette a csoda, amit érzékelünk fent és lent. Amit hatalmas obszervatóriumainkkal az égen láthatunk, és tárgylemezeinken a mikroszkópok alatt megfigyelhetünk. Az először kialakult csillagok termonukleáris kohójában létrejöttek a nehezebb atomok, amelyeket e csillagok hatalmas, szupernóvarobbanásos halálakor szétszórtak az űrbe. Ezekből a nehéz atomokból álló porfelhőkből alakultak ki a másodgenerációs csillagok, köztük a mi Napunk is.
A Naprendszer létrejöttét olyan 4,6 milliárd évvel ezelőttre saccolják legjobbjaink. Az élet megjelenése kb. 3,5 milliárd éves. Egyszer módomban állt a londoni Természettudományi Múzeumban egy hatalmas falon látni azt a fénylő pontrengeteget – azt hiszem, minden eleme millió évet jelképezett –, amely „csupán” a Föld történetét volt hivatott szemléltetni.
Soknak tűnt. Nagyon soknak.
Milyen szédítően bonyolult és hosszú folyamat, s mindez azért, hogy én most ezen eltűnődhessek? – kérdezné egy antropocentrikus gondolkodó.
Aztán „végre!” elindulhatott a kultúrának nevezett valami, aminek gyorsuló evolúcióját az írás kialakulása biztosította. Lehetővé téve, hogy az őrült tempóban halmozódó ismeretek megőrzésével feljavítsuk a dezoxiribonukleinsavak csigalassúságú törzsfejlődésének hatékonyságát. Hogy életfontosságú tapasztalásainkat átörökíthessük az új nemzedékekre. Hogy ne kelljen újra meg újra elölről kezdeni!
Ahogy például Carl Sagan csillagász szerint kb. 500 évvel vetette vissza az emberiség tudását az alexandriai könyvtár elpusztítása, mely az ókor legjelesebb tudósainak, költőinek műveit vigyázta. Hogy fogalmunk legyen a veszteségről: Szophoklész (Kr. e. 496–406) százhuszonhárom drámájából mindössze hét maradt fenn. Pl. az Oidipusz király és a 20 évvel később keletkezett Antigoné. Ez olyan, mintha Shakespeare művei közül mondjuk a Téli regét és a Coriolanust ismernénk. A Hamletet, a Julius Caesart, a Lear királyt, az Othellót és a többit nem. Gondoljuk csak el, hogy a csillagászat, az orvostudomány, a filozófia, a matematika, és a fizika is hasonló veszteségeket szenvedett.
Hol tartanánk ma, ha e tapasztalatok nem estek volna ki szellemi tarsolyunkból? Esetleg menetrendszerű járattal a Marson? Én például fájok, ha elképzelem.

De az idő nem csak akkor veszik kárba, ha elpusztítjuk eredményeit, hanem akkor is, ha nem kezeljük őket kellő komolysággal.
Emlékezzünk csak az 1985-ben elkészített Hubble-űrteleszkóp kálváriájára. (E műszertől vártak áttörést a tudósok, mert képeit nem zavarta a légkör torzító hatása.)
Az 1986-os Challenger-katasztrófa miatt évekig kellett várni felbocsátásával, majd amikor 1990-ben Föld körüli pályára állították, egy „kis” emberi mulasztás miatt (az optikát rossz fókusztávolságúra csiszolták) a szerkezet dolgavégezetlenül kóválygott fölöttünk, amíg aztán három év múlva asztronauták javították meg. E „néhány” év csúszás a tudomány fejlődésének mai tempója mellett sok. Nagyon sok.
Aztán sorolhatnánk időveszteségeinket, ami miatt még csak ott tartunk, ahol.
A politika, a történelem? Na, ezek aztán tényleg igazi tárházai a fölösleges ismétlődéseknek.
Ifjú sihederként sose ment bele a fejembe, hogy amit már egyszer a történelem megtapasztalt, azt miért kell unos-untalan, újra meg újra átszenvedni.
„Aki elfelejti a múltat, az arra ítéltetik, hogy megismételje” – hangzik a bölcselet.
Hiába volt minden? Írók, tudósok, művészek írtak, felfedeztek és alkottak évezredeken át mindhiába? Mindig ugyanaz a nóta?
Így pazarolna a természet? Tizenötmilliárd évnyi tortúra, kétmillió esztendőnyi emberi fejlődés ide vagy oda, mindig ugyanaz a nóta? Mindig újra kell kezdeni?
Még csak nem is az általános iskolai, főiskolai, egyetemi tanulmányok hiányosságairól beszélek, csupán a józan paraszti ész tapasztalásairól. Csak egy icipici erőfeszítésről, amit gondolkodásnak hívunk.
Képtelenek lennénk megoldani egy egyszerű műveletet? Az asztal az nem ceruza. A ceruza az nem asztal. Ennyi.
Képtelenek lennénk különbséget tenni? Mondjuk két műfaj között?
Hogy a dokumentum jellegű jegyzet, mely konkrét helyről és időről beszél (például egy szolgáltatás véleményezése), egészen más, mint egy szépirodalmi humoreszk vagy szatíra?
Az irodalomórák hova lettek? Kik tanították? Vagy mi a fenének írtak az írók annyi szellemességet?
Képtelenek lennénk belátni, hogy az író képzelete, ha például egy abszurd jelenetet kreál, olyan környezetbe helyezi mondandóját, amilyenbe akarja?
Ha a gyógyszertár tűnik legalkalmasabbnak arra, akkor oda. Hogy az író például nem véletlenül választ egy gyógyintézményt inhumánus története számára, mert az felerősíti a dolog képtelenségét, humorértékét és az üzenet erejét.
A levelet író gyógyszerészek szerint, amikor az a „megátalkodott” Karinthy megalkotta Az idegorvosnál című groteszkjét, akkor az orvostársadalmat bírálta indokolatlanul? Hiszen a műben szereplő doktor a páciensét szadistának nevezte, és lerugdalta a lépcsőn, mert azt merte mondani, hogy „szeretem a sárga bablevest”. Továbbá szintén Karinthy Zeneszerzők című írása teljesen „hülyének” ábrázolja a zeneszerzőket, akik összepofozkodnak egy hangszerelési vita miatt.
Az Énekelni tanulok című humoreszkjében pedig egy énektanár bolondot csinál a tanítványából, aki emiatt így összegez:
„A könyökömön is kijöhetett volna. A tudománya is ott jött ki, meg az egész énekesművészet.” Aztán elég csak megemlíteni a Tanár úr nem készültél című „pedagóguspocskondiázó” művét.

Az MTA-s hölgynek pedig üzenem, hogy Örkény István A tudomány csarnokában című egypercese így kezdődik:
„A Magyar Tudományos Akadémia úgynevezett Vörös Plüss terme előtt rosszul lett egy fiatal nő, miközben a réz ablakkilincset pucolta.” Az írás nem kevesebb mint százhetven magyar orvosról és egy Nobel-díjas biológusról „állít ki szegénységi bizonyítványt”. Ajánlom, olvassa el, okosabb lesz tőle.

Emlékeznek Isaurára, a brazil filmfőhősre, akinek gyűjtést kezdeményeztek a rajongó tévénézők? Ugye milyen réges-régi, unalmas példa? Mint ahogy az a csontig rágott történet is, olyan negyven éve, amikor Amerikában egy  Orson Welles -rádiójáték hatására – amely az ufókról szólt – az emberek pánikba estek, és kirohantak az utcára? Ugye unalmas példák? Dehogyis.
Újra meg újra aktuálisak! Ma is!

Emlékeznek még arra, amikor Magyarországon tiltott volt a The Wall című Pink Floyd-film vetítése?
Én igen.
Indoklás: mert a fasizmust hirdeti. Titokban vetítettem le a Marczibányi téri klubomban 1983-ban. A film ugyan mutatott fasiszta jellegű képeket, annyi különbséggel, hogy pont az embertelenség ellen szólt. Ma Roger Waters ezen műve a rocktörténelem klasszikusa.

Hogy a klasszikusoknál maradjunk, kollégám, Laár András zseniális dalszövege nem alpári, hanem humoros:

„Én vagyok a bomba nő, az illatom átható,
Ha feszes blúzom felveszem, a mellem jól látható.
A sok, buta férfiak tekintete rám ragad mindig.

A bomba nő, az csupa titok,
Senki se látja, ha kakilok.
A bomba nő, az gyönyörű szép,
Ha púzok, naivan nézek szét.”

Elmagyarázom:
Ha egy gondolat szimplán csak káromkodást vagy csúnya kifejezést tartalmaz, és ezenfelül semmi egyéb szerepe nincs, akkor azt közönségesnek mondjuk. Ha viszont szellemes, mert szövegkörnyezetében meglepő, vagy mert pl. egy alaki hangzás, elértés stb. folytán új minőséggel bír, esetleg használatának – egy komoly mű mondanivalóját erősítendő – sokkoló szerepe van, akkor az nem alpári, hanem stilisztikailag helyénvaló, építő, esztétikus, nevelő, gondolatébresztő stb. A bomba nő olyan valaki, akit mindenki csodál, irigyel és megközelíthetetlennek tart. A vulgárisnak tűnő szavak itt a legtisztább, legnemesebb humor kifejezői. Elnézünk a kifejezés durva jelentésének „feje fölött”, mert egy lényegibb, új minősége fontosabbá válik: szellemessége, kifejezőereje és vicces volta.
Ha a cikkíró így sem érti fejtegetéseimet, ajánlom neki Henri-Louis Bergson Nobel-díjas francia filozófus 1900-ban írott A nevetés című művét. Ő plasztikusabban elemzi, hogy mi a humoros. Ez nem is az én feladatom.

Édes Csillagjaim! (A j betű direkt!)
Tudom ám, mit beszélek! Tudtam, már akkor is, amikor e rögös pályát választottam. Hogy mekkora a felelőssége annak, aki millióknak ír és játszik. Tudtam akkor is, amikor a Nem ér a nevem, káposzta a fejem című gyereklemezemmel igyekeztem példát statuálni egy-két pénzhajhász, felelőtlen felnőtt kollégának többek között azzal, hogy ügyeltem a dalszövegek rímeire. Hogy dalaim gyermeki agyakba rögzülése esetén ne romboljam a nyelv muzsikájának évszázadok óta ránk örökített törvényszerűségeit. Tudtam tizenhét éve is, amióta kollégáimmal a L’art pour l’art Társulatban soha nem bántottunk meg senkit művészetünkkel. Soha nem foglalkoztunk valós személyek kifigurázásával, mindig is általános érvényű megfogalmazásokra szorítkoztunk, tipikus jelenségeket és karaktereket mutatva be.
De sajnos nem küszöbölhető ki a dolog másik oldala sem! Szent-Györgyi Albert mondta egyszer – nem szó szerint idézem: ahhoz, hogy a kultúra virágozzék, lennie kell egy olyan társadalmi táptalajnak, amelyen életre tud kelni.
Mit szólnának vajon e kritikusaink a Monty Python csoport (az angol abszurd humor legjelentősebb képviselői) egyik dalához, amelyben gyerekek hada dalban dicsőíti a hímivarsejteket?
Remélem, egyszer eljön majd egy okosabb világ, egy kicsit több fantáziával megáldott nemzedék, amelynek nem nyomorítják meg a lelkét úgy, hogy ezáltal elveszítse tisztánlátását és humorérzékét, és a széphez, a jóhoz való affinitását…
Hadd idézzem kedvencemet ismét, a XX. század tudós-polihisztorát, Carl Sagant:
„Arra születtünk, hogy örömünk teljék a világban, de meg kell tanulnunk, hogy elképzeléseinket megkülönböztessük a valóságtól.”
Az emberi butaságnak két válfajára haragszom nagyon: az agresszivitást indukáló, sötét tudatlanságra és az okoskodó, sznob többneklátszaniakarásra.
Azt hiszem, jobban már nem tudom elmagyarázni…